“Húzd ki a méregfogát!” “Na igen, de melyiket?” – MZ ETZ 250 élménybeszámoló

Azok, akik ilyen motorra beruháznak, már legalább egyszer az életükben birtokoltak, vagy legalább meghajtottak egyet. Fontos hozzátennem, hogy akármelyik táborról beszélünk, a csapatokat erősítő motorosok immáron felnőttek, s mikor ezeket a vasakat döntögették a kanyarban, vagy furikázták velük a csajokat, még a motorok is újak voltak, s egyben az utak királyai.

Nos, én egyik táborhoz sem tartozom, hiszen mikor kezeim közé kaparintottam a múlt századi csodadarabot (igazából vettem, de így sokkal inkább misztifikált) még csak 19 éves voltam.

Kifejezetten tetszettek az ETZ-k, így történt, hogy tavaly augusztusban megvásároltam életem első rendszámos motorját (nem mintha azóta sok lett volna, de optimista vagyok). Jogsim nem is volt rá, viszont az udvarban előszeretettel elővettem. Vészfékezést gyakoroltam, egy ívben megfordulást, stb. Mindezt a téli időszakban.

Csak lelkesen, csak lelkesen!

Igazából a legelején nagyon megszerettem. Imádtam a több erőt, ami alattam volt, újdonságként hatott, s piszkosul jó volt vele a megfordulást gyakorolni, meg a vészfékezést. Pláne füves placcon, eső után. Nagyon szerettem, hiába csak 20 lóerő, és ehhez képest azért elég nehézkes, mert nem az számított, hogy hú, de gyorsan menjek vele, hanem egyszerűen az, hogy motorozzak. Elkezdtem Motul olajat használni az erőforrás és a váltó kenésére is.

Összességében megelégedtem vele, városban szerintem megfelelően fürge, a forgalom tempóját egész könnyen felveszi, zöld lámpánál elhúzni a kocsiktól olyan löketet adott, amit mindig imádok újból eljátszani. Ergo, a városon belül egyszerűen nem volt rá panaszom. Persze, azért csak ’85-ben látta meg a napvilágot, nem mai csibe, és mentem egy Duke 390-el, Suzuki GS500 E-vel, szintén városban, van egy aprócska viszonyítási alap, ámbár ennek ellenére is csak azt tudom mondani, hogy megállta a helyét. Mentem még egy Virgáccsal is, azt viszont inkább városon kívül hajtottam meg.

A problematikák, pontosabban nevezzük inkább a korral és a tavalyi vételkor még roppant kedvező árral járó kompromisszumnak – avagy amennyit akkor tudtam szánni egy motorra – a gyorsulását nagyobb sebességi fokozatban. Harmadik végéig még elég szépen megy, de a negyedikre is azt mondom. Ötödikben… Na, ott egy ötfős család kompletten megebédel desszerttel együtt, mire eléri a 90-95-ös tempóra, 100 fölé pedig már csak aztán megy, hogy az emésztés is végbement. Jó, enyhe túlzás, de néha valójában ilyen érzés volt, és ezzel, hogy őszinte legyek, nem is volt problémám. Valamit azonban elkezdtem érezni. Kialakulóban volt valami bennem.

És nem arról van szó, hogy nem szerettem a vén vasat. Persze, hogy szerettem, kellemes volt menni vele, az pediglen plusz élmény volt, hogy folyamatosan megnézték, akárhol jártam vele, hiszen azért nem sok ETZ rohangál már az utakon.

Egy kicsi ez, egy kicsi az…

Ámbár akadtak kevésbé kellemes momentumok, ilyen volt, mikor nem feltétlen éreztem magamat biztonságban rajta. Példának okáért egy jobbos kanyarban részben a futómű, részben az út miatt valamennyire megdöntött motor megemelkedett egy kicsit és kerültem az út közepére, és csak kevés útszakaszon éreztem azt, hogy magabiztosan lehet dönteni. Hozzá kell tennem, nem feltétlenül mindig a legjobb minőségű útszakaszokon vettem igénybe a vén paripát, és az enyhe pattogás a szebb utakon meg is szűntek létezni. Ide sorolnám még a teleszkópokat, egészen pontosan a hátsókat. Maradjunk annyiban, hogyha kettő vascsövet beraktam volna a telók helyére, nos, ugyanazt értem volna el vele. Semmi kirugózása nem volt, sima úton is katasztrófa volt vele a gurulás, na de ha jött a feketeleves! Ott mindenbe is kapaszkodni kellett. Vesekő ellen mondjuk hatásosnak bizonyult. Így azoknak cseréje egyértelmű volt, viszont ezt követően nagyságrendekkel javult a vezetési élmény. Illetve, a kormány annyira remegett, hogy hosszú idő után hajlamos volt ujjakat zsibbasztani.

A fékek megfelelő állapotban voltak, viszont elkezdett leragadni néha-néha a fékkar, ha egy izmosabbat tapostam rá. Ezek a leragadások pár másodperces szakaszok voltak, szerencsére bajba nem sodortak, ennek ellenére baromi kellemetlen.

A megvétel után, ami a legsúlyosabb problémám volt a motorral, az maga súber és a már említett, elregélt hátsó teleszkóp. A súber komoly gondot okozhatott volna, hiszen nagyobb gázadásra képes volt fennakadni, így apának – aki hozta haza a motort, mivel akkor még nem volt jogsim – kellemetlen első élmény volt. Pláne 90-es tempónál.

Heti szinte nem tudtam vele sokat menni, mindössze körülbelül 400-450 km-t raktam bele, így jött össze a szezonban nagyjából 2000-2400 km. Igen, sajnos elég rövid időről beszélhetünk, mikor érdemben is használni tudtam az öreglányt, mivel ez a szezon tartogatott ezt-azt.

Még egy kép, ahol éppen legelni készül.

Első körben volt egy megszorult dugattyú jókora tempónál, ami után egy jó időre pihenőpályára állt a motor. Utána tudtam a legtöbbet használni, a kilométerek java részét a következő hiba kibukásáig raktam bele.

A szerelőt csak másfél-két hónappal később látogatta meg, fogamat pedig szívtam akkor is, pedig nagy mázlim volt. A generátor állórész tropára ment, elszakadt az aksi töltéséért felelős vezeték, másik kettőn nem volt szigetelés. Ez még több, mint valószínű, hogy a gyári állórész volt, úgyhogy ebben a problémában semmi kifejezetten meglepő nem találtatik. Leszolgálta az idejét és hazulról elég messze adta meg magát, ahogyan azt kell. Itt viszont még akadtak olyan esetek is, mint a következő: volt benne egy keverékképzésért felelős lemez, ami valamilyen úton-módon eltört, és beleállt a főtengely szimeringbe, de szerencsére abba, amelyik a gyújtás oldalán volt. Két darabban jött ki szerencsétlen szimering.. És nevezhetjük megint a szerencsének, hogy a lemezt megtartotta a szimering.

Viszont, miután elhoztuk a szerelőtől, na, akkor olyan volt a vasparipa, mint aki újjászületett. Érezhetően erősebb volt, elmúlt az az enyhe szaggatott járás városban, harmadikban. Úgy, hogy még a megszorulás után kapott egy új kipufogót, pláne szépen ment! Imádtam.

S további örömre adott okot a váltó, amihez egy jó ideig nem kellett nyúlni, és mikor gondja lett, se volt nagy. Már a megvásárlás után szórakozott harmadik sebességi fokozatban, de pont annyira, hogy mindenféle bosszúság nélkül ellehetett vele lenni. Pontosabban néha-néha kidobta üresbe hármasból, és nem mindig találta el azt a fokozatot. Idén ősszel viszont egyszer csak rohamosan elkezdett rosszabb lenni a váltó állapota, immáron az egyeshez is taposni kellett. Arra gondoltam, lehet le kellene cserélni a régebbi fajta hajtóműolajat egy komolyabb minőségűre. És lám, miután Motult öntöttem bele, igazából jobb lett, mint mikor elhoztuk – és nem, ezt a szakaszt nem a Motul szponzorálta. Azóta pedig hibátlanul működik. Már szinte klisének hathat, de igaz: ne olcsó, „jó az bele, elmegy vele” olajat rakj a vasadba, mert egy idővel a vas nem hálálja meg.

A nyílvessző, ami célt tévesztett. Vagy inkább az íjász, aki félrelőtt?

Visszatérve egy korábbi szakaszra: mi volt kialakulóban bennem? Egészen pontosan az, hogy ez nem feltétlen az én motorom. Az igényeim változtak, még jobban alakultak. Tudni kell, amikor az ETZ-t vettem, még nem volt Motorbarát sem, kevesebb motoros sajtó tartalmát követtem, mint most. Nem voltam annyira tájékozódva (bár még mindig van hova fejlődni), nem is ültem más, nagyobb köbcentis motoron, fogalmam sem volt róla, mit rejt még ez a csodás világ az elhúzásra váró függönyei mögött, amik igazából ott voltak előttem, csak én nem láttam őket.

Amit keveslettem belőle egy idő után, az az ereje volt főútvonalon. Egy előzésre 90-es tempónál piszkosul rá kellett készülni, nagyon-nagyon tisztának kellett lennie az útnak, hogy belemerjek menni. Emiatt nyilván nem adok rossz pontot a vén csirkének, egyszerűen nem az olyanfajta fiataloknak lett kitalálva, mint amilyen én magam vagyok. A korral emellett sok probléma is jár, és én is azt gondolom, amit sokan mondanak ezekről a régi kor öreg paripáiról: az vegyen ETZ-t, aki szeret szerelni. És nem bántom, szimplán jobban kirajzolódtak a vágyaim eme hobbi felé, amit ez a szépen összerakott gép már nem tud megadni.

Innentől fogva én úgy vélem, a vén vasparipa nem a magamfajta fiataloknak lett kitalálva, egy idősebb motoros kolléga, aki ért hozzá, sokkal jobb társa lehet ennek a vén csirkének, mint én, ezt garantálni tudom. Hogy miként fog alakulni a közös jövőm eme múltkori gépezettel, még kérdőjel. Lehet, eladom idén, s bízva bízok benne, hogy megfelelő kollégához jut, de lehet, hogy felújítom, teljesen szezonra készítem, és letolok vele még egyet. Hiszen – és ezt el kell ismernem, mert enélkül hiányos volna a történet – a szezon azért is alakulhatott így, mert a vétel után nem látott szerelőt. Pedig a méregfogai elképzelhető, hogy nőttek, s kilehetett volna húzni időben még azelőtt, hogy harapás képesek legyenek.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s